Magyar János írása – Fotók: Magyar János és Marcsi
1978 decemberében megszülettem a Szovjetunióban. Első élményem, hogy testvéreimmel egy nagy vonatra raknak és utazunk. Nagyon szép volt a táj, nagyon sokat utaztunk.
Azt mondták Magyarországra megyünk Budapestre. Aztán mikor megérkeztünk elcsodálkoztam, hogy mennyi idős testvérem közé hoztak. Néhányan már nagyon betegek voltak. Róluk azt mesélték az öregek, hogy:
- Már nagyon sokat dolgoztak, elfáradtak, eljárt felettük az idő, sajnos lassan elindulnak utolsó útjukra egy teherautó mögött és eltemetik őket valahol Ózdon.
De biztattak minket, új jövevényeket, hogy:
- Sebaj fiúk, Tietek a jövő! Mikor majd dolgoztok, mindig emlékezzetek a nagy öregekre, kiknek már csak az emléke fog Budapest felett lebegni, de titeket figyelnek, hogy milyen ügyesek fürgék erősek és gyorsak vagytok!
Pár nap pihenés után elkezdtek tanítani ügyes emberek, hogy hogyan kell közlekedni, meddig mehetek el a fejem fölött lévő, az életet adó köldökzsinórtól jobbra-balra. Megmutatták, hogyan kell ajtót nyitnom-csuknom. Kipróbálhattam milyen szépen tudok világítani a szemeimmel. Lefürdettek, leápoltak és felöltöztettek, mint a régebben itt élő testvéreimet.
Másnap sok-sok ember jött hozzám. Hoztak papírokat, műszereket. Próbálgattak, erőltettek, nagyon elfáradtam. A végén csak annyit mondtak:
- Levizsgázott!
Nem értettem ez mit jelent, elvittek az új helyemre egy úgynevezett szektorba és festettek rám egy számot, 900. Mielőtt elaludtam volna, félálomban hallottam az öregeget:
- Nézzétek, hogy kikészült a kicsike!
- Holnaptól Ő is köztünk dolgozik!
- Ő lett a 900-as! Had pihenjen…”.
Reggel frissen és boldogan ébredtem! Álmomban hallottam az Öregek duruzsolását rólam. Válaszolni nem tudtam, de boldog voltam. Odajött hozzám egy ember, megsimogatott és büszkén ült a székembe, mert Ő volt az első, aki velem dolgozhatott. Elkezdődött a nagy élet!
30 év telt el, 2008-at írunk, 30 éves lettem. Közben eljárt az idő felettem is lassan. Jártam az összes Budapesti Trolibuszvonalon. Megszámlálhatatlan utast szállítottam el, ki tudja hány megállóban álltam meg. Többször beteg is voltam, de szorgos kezek mindig meggyógyítottak. Az is előfordult nemegyszer, hogy az utcán lettem rosszul, olyankor jött a mentőautó egy ügyes doktor bácsival és elsősegélyben részesített, vagy beutalt a garázsba, ahol aztán megműtöttek. Új ruhát is kaptam egy párszor. Sok-sok trolibuszvezető tanult meg nálam vezetni munkamódszer átadás közben. Sajnos márciusban úgy döntöttek, menthetetlen beteg vagyok, nem mehetek többet ki a garázsból és el fognak vinni engem is Ózdra. De én még dolgozni akartam, nem éreztem magam betegnek, reménykedtem! Vártam.
Egyszercsak feltűnt egy ember mellettem. Nézegetett, méregetett, fényképezett. Szégyelltem magam, mert nagyon rossz bőrben voltam. Azt mondta halkan:
- Te kellesz nekem!
Mikor elment, alig fértem a bőrömbe! Hátha van remény! Aztán mindig jött! Mutogatott másoknak, beszélgettek rólam. Egyik reggel arra ébredtem, hogy elémált egy teherautó és elhúz. Nagyon megijedtem, tudtam, irány Ózd! De nem! El se hittem! Behúztak a csarnokba.
Nagyon rég jártam ott. A testvéreim irigykedve mondták:
- De jó neked! Megúsztad Ózdot!
- Hogy-hogy? – Kérdeztem.
- Hát nemtudod? Az az ember, aki járt hozzád, elvisz téged vidékre egy iskolába!”
A következő időszak azzal telt, hogy begyógyították a sebeimet, pótolták a hiányosságaimat és felkészítettek életem második legnagyobb útjára. Az a titokzatos ember bejött hozzám egy este, körbenézett, javítgatott, megigazította az áramszedőimet. Késő estig dolgozott rajtam.
Mielőtt elment, odasúgta:
- Holnap jövök érted!
És tényleg eljött! Hozott nekem szép új táblákat, megállótáblát és nekiállt egy másik emberrel kitakarítani. Engem ismét elöntött a boldogság és a büszkeség! 30 év munka után Ózd helyett boldog nyugdíjas évek várnak majd rám, ahol taníthatom majd a gyerekeket közlekedni, viselkedni és udvariasnak lenni. Már alig vártam, hogy induljunk!
Utoljára ismét elémált a teherautó és elindultunk nyugállományom helyszínére, Kerepesre. Az a kedves ember vezetett odáig. Mikor az iskolához értünk, alig hittem a szemeimnek!
Örvendező, ugráló, integető és boldog gyerekeket láttam! Még be sem tudtak tolni a helyemre, már megszálltak! Játszottak és örültek! Én is!
Végül betoltak a helyemre a Kresz park tövébe. Ez tényleg méltó hely!
Ezzel megkezdtem boldog nyugdíjas éveimet!